Talán nem csak a nyár, de az év legjobban várt filmje volt az Oppenheimer, amely az atombomba atyjának titulált tudós életrajzát dolgozta fel. Mikor egy Christopher Nolan alkotásról van szó az ember elvárásai amúgy is magasabbak, mint más rendezővel kapcsolatban, de a jelenlegi Hollywood-i sztrájkok közepette ezt a mozit úgy várta a nagyközönség, mint a filmipar megmentőjét. Ez a hozzáállás pedig önmagában hordozza a későbbi csalódás lehetőségét.

Előzetes elvárások:

Előzetesen már csak a plakátok alapján is egy nagyon erős látványfilmre lehetett számítani amely, a tudós életét több rétegben meséli el, nem csak narratív, de szimbolikus formában is. Személy szerint a Nolan-i karakterutat végigjárva reménykedtem abban, hogy a rendező képes lesz komplex fizikai elméleteket oly módon szemléltetni, hogy azok közérthetőek legyenek a laikusok számára is, illetve végrehajtja azt a bravúrt, hogy azokat valamilyen módon összeköti a címszereplő belső lelkivilágával és életútjával. Azonban a reméltekkel ellentétben más módon került feldolgozásra a fizikus életrajza.

A film:

Mikor egy életrajzi filmről van szó, két irányba mehet el egy rendező vagy készít egy túlságosan is történelemkönyv-szagú dokumentarista feldolgozást vagy él a kreatív szabadság lehetőségével és elviszi a fikció irányába a történetet. Nolan ennek a két verziónak nem éppen a legszerencsésebb elegyét alkotta meg.

A cselekmény az Oppenheimer-i életút három szakaszán vezet végig, az első órában a tudományos ranglétrán való felemelkedését mutatja be, a másodikban az atombomba kidolgozását és végül a tudós politikai okoknak köszönhető bukását. Bár, Robert Oppenheimer életét megismerhetjük, azt nem a Nolan-i szubjektív nézőponton keresztül, ahogyan azt előzetesen várni lehetett, hanem csupán külsőleg. Egy-egy jelenettől eltekintve a néző élménye nem válik eggyé a karakterével. Ami egy kihagyott ziccer különösen akkor, ha egy olyan mitikus figuráról van szó, akit amerikai Prometheusként emlegetnek.

A fókuszpontban sem a tudomány, hanem a politika áll. Oppenheimerről, mint tudósról és kutatóról nagyon keveset tudunk meg igaz, széleskörű érdeklődése többször megnyilvánul, mégis az atombomba projektben is inkább működik programfelügyelőként és szervezőként, aki többet foglalkozik kinevezésekkel személyes kapcsolatok és konfliktusok menedzselésével, mint magával a bomba építésével.

Később a történet utolsó harmadában még inkább a politikai vonalra tolódik a hangsúly és a főhős meghurcoltatásának lehetünk szemtanúi. Strauss látszólag hatalomvágytól és kicsinyes sértettségtől vezényelve indít „koncepciós pert” a főszereplővel szemben. Nagy kár, hogy az antagonistáról ezen kívül nem sok mindent tudunk meg, ahogy az sincs túlságosan kidolgozva mi indokolta Strauss személyes gyűlöletét, így ő is csupán a közhelyszerű korrupt politikai elit megtestesítője. 

Dokumentumfilmszerű pontosságról szintén nem lehet beszélni. A drámai hatás kedvéért Nolan többször él a változtatás lehetőségével. Több ezzel foglalkozó cikket lehet találni, de hogy csak pár példát említsek Németország közel sem került az atombomba létrehozásához, ahogy a címszereplő sem Albert Einstenhez fordult tanácsadásért Teller Ede vészjósló számításaival kapcsolatban. Újfent az amerikai filmekre jellemző leegyszerűsített történelmi narratíva mutatkozik meg, melyben az Egyesült Államok a világ békéjét őrző szuperhatalom szerepében tündököl, miközben az amerikai cégeknek nagyon is voltak gazdasági összefonódásai a hitleri Németországgal, illetve az Egyesült Államok sem volt mentes rasszista vagy antiszemita érzelmektől, mégis a történelmet a győztesek írják és ők a saját szájízük szerint mesélik el a II. világháború történéseit.

Maga a címszereplő is túlromantizált formában jelenik meg a filmvásznon. Ami felvet egy-két aggályt. Vajon egy nőcsábász, munkájában elmerülő gondatlan apa, aki majdnem megmérgezte az oktatóját és egy tömegpusztító fegyvert hozott létre, eléggé azonosulható figura pusztán azért, mert élénk intellektuális életet él és felismeri az atomapokalipszis veszélyét? A címszereplő alsóhangon is morálisan szürke személynek tekinthető pont ezért lett volna érdekes minél töbsször a fejébe látni. 

Bár az Oppenheimer egy igazi sztárfelvonulást tart, Cillian Murphy-n kívül senkinek sincs ideje kibontakozni. A legnagyobb tudósok is inkább cameo szerepeket kaptak.Teller Ede ambíciózus természete jól ismert, mégis karikaturisztikusan leegyszerűsített az ábrázolása akárcsak Trumané, Straussé vagy Henry Stimsoné.
Ami viszont kritikán felül áll az Ludwig Göransson zenéje, amely kiváló atmoszférát teremt a jelenteknek.

Az Anti-Nolan-i rendezés

Nolan sok mindennel felrúg, ami az eddigi alkotásaira jellemző volt még a kabalaszínésze Michael Caine sem tűnik fel. Eddigi alkotásai híresek voltak lélegzetelállító látványvilágukról. Köztudott volt, hogy a rendező kifejezetten nagyvászonra készít filmeket. Azonban az Oppenheimer ebben is eltér az eddigi alkotásaitól a film leglátványosabb momentuma nem az atombomba robbantásához, hanem Florence Pugh pucér jelenetéhez köthető. Olyan váratlanul éri a nézőt a moziteremben, aki eddig soha se látott Nolan filmben szexjelenetet, hogy köpni-nyelni nem tudott. Indiában még botrányt is keltett az eset. Ugyanakkor, aki már látta a neten keringő atomrobbanásokról szóló videókat, az a filmes verziótól nem fog elalélni, sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy használhattak volna CGI-t a jelenethez. Nolan bár, most is él a non-lineáris történetmesélés eszközeivel, és néhány helyen jelentkeznek azok a jegyek, amelyek végigkísérték a rendező eddigi munkásságát, a karakterek fejében tett pszichológiai utazás és a fraktálszerű szimbolizmus, mely legjobb filmjeit jellemezte most kimaradtak.

Konklúzió

Összességében elmondható, hogy egy ehhez hasonló kicsit száraz, látványvilágban szürke alkotást nehéz 3 órán keresztül végigülni egy moziteremben. Indokoltabb lett volna a tudós életrajzát egy mini-tévésorozat formájában feldolgozni.Így inkább otthoni megtekintésre ajánlanám. Mégis a Rotten Tomatoes-on és az IMDb-n elért pontszámai egyaránt kecsegtetőek és az első hétvégén a kasszáknál is szépen teljesített a mozi. Akkor hol itt a hiba? Úgy látszik az Oppenheimerre is igaz a too big to fail jelenség. Amikor egy sztárrendező készít egy széles tömegek fantáziáját felkető témáról nagyszabású produkciót és felvonultatja korunk legjobb színészeit, olyankor még egy meglehetősen közepes és elnyújtott alkotással is nehéz mellélőni. Jó kérdés, hogy ezek a magas értékelések valóban a filmnek szólnak vagy magának az Oppenheimer-i életútnak? Talán a fizikus túlságosan is érdekes figura volt ahhoz, hogy az életéről készített alkotás kudarcot valljon.