Bella Baxter parázna felnövéstörténét végigkísérve érezzük, hogy Yorgos Lanthimos valami rendkívül erős anyaggal kínálta meg a közönségét. A Hollywoodtól eltérő bizarr ámokfutás azonban nagyon is beleillik a filmipar 2023-as antológiájába, melyben többször feltűnik az önálló életre kelt alkotás motívuma.

Inspirációk:

A görög rendezőre jellemző, hogy filmjeibe előszeretettel kölcsönöz különböző elemeket a görög-római mítoszvilágból ez a Szegény Párák esetében sincs másképp. Bár egy Alasdair Gray politikai regény feldolgozásról van szó és a darab több kikacsintást is tesz Mary Shelley Frankensteinjére, valójában a történet alapját egy sokkal régebbi legendára a Pygmalion mítoszra lehet visszavezetni.

A Pygmalion történet ovidiuszi változata úgy kezdődik, hogy Propoetus király lányai megtagadják Vénusz istennő imádatát, aki büntetésből arra kárhoztatta őket, hogy prostituálják magukat, elveszítsék minden szégyenérzetüket, jó hírüket, majd idővel gránitkővé dermedjenek. Bizonyos elmesélésekben a testvéreknek a már meglévő züllöttsége vezetett az istennő megtagadásához. Sorsukat látva Pygmalion kiábrándul a női nemből és úgy dönt, hogy egy szobor formájában létrehozza saját női ideálját, amit oly annyira szeret, hogy azt Vénusz istennő életre kelti. Könnyen felismerhetjük, hogy a posztmodern történetírás miképpen fordítja feje tetejére a legendákat. A Poor Things nem az alkotóra, hanem a teremtményre fókuszál a züllött lányok és a szobor sorsa összefonódik, ahogy a prostitúció és a női öntudatra ébredés sem egymás ellentéteként, hanem egymás kiegészítéséül szolgálnak.

Már csak ebből is látszik, hogy egy feminista szatíráról van szó, amiért mégis érdemes vele foglalkozni ahelyett, hogy elutasítanánk, mint valami progresszív propaganda filmet az a rengeteg értelmezési réteg, amelyet a nézőnek felkínál. Ugyanis nem pusztán egy felnövéstörténetnek lehetünk a szemtanúi és nem csak a női nem küzdelmeit követhetjük nyomon, de egy korszellem ellentéte is Bellában nyilvánul meg.

Jelentésrétegek:

A nőnek, mint egyénnek az individualizációs folyamata

Bella öntudatra ébredése, akkor kezdődik el, amikor úgy dönt, hogy szembeszáll a társadalom sztereotip elvárásaival és az anyai szerepek betöltése helyett szabad belátása szerint rendelkezik a testével, a főhősnő halála és újjászületése ennek a fordulatnak a metaforája. Üzenete egybecseng a feminista mozgalom harmadik hullámával, amely a 90-es években terjedt el, nem meglepő módon Gray regénye is ehhez a vonulathoz kötődik.

Különböző szereplőkön keresztül figyelhetjük meg azokat a férfi archetípusokat, melyek hátráltatják Bella individualizációs folyamatát. A főhősnő fejlődési fázisai aszerint követik egymást, hogy egyes férfi típusok milyen szerepekbe akarják kényszeríteni.

Az atyáskodó Godwin és McCandles testesítik meg a túlgondoskodó, már-már lekezelően oltalmazó férfi karaktereket, akik legyenek bármennyire is jó szándékúak mégis kontrollálni és bezárni akarják Bellát, akit ezzel örök gyermeki létben tartanának.

Wedderburnön keresztül nyilvánul meg a férfi egoizmus, amely kettős mércét alkalmazva ítéli meg Bellának és saját cselekedeteinek a minőségét. Miközben Duncan maximális hűséget vár el partnernőjétől, saját hiúságát azzal legyezgeti, hogy több száz nőt csalt ágyába. Többször kioktatja társát, hogyan illik egy társaságban viselkedni, annak ellenére, hogy saját maga is többször rendez jelenetet nyilvános helyeken. Miközben Bellát számon kéri, amiért ékszereit másoknak adományozta, ő épp oly felelőtlenül herdálja el a pénzét a pókerasztalnál majd fosztja ki utitársát. Wedderburn mégis minden balsorsáért Bellát okolja, aki nélkül láthatóan oly elveszett akár egy gyermek.

A bordélyházban tanúi lehetünk annak, ahogy a férfiak saját perverzióik kiélésére használják a nőket. Késztetéseik mögött rendszerint valamiféle testi, lelki fogyatékosság vagy kisebbségi érzes áll. Végül pedig Bella volt férjében Alfredben nyilvánul meg a férfi erőelvűség. Aki erejénél fogva próbálja dominálni házastársát mintha a saját birtoktárgya lenne.

A főhősnő a különböző férfitípusokkal megvívott sikeres küzdelme által jut el az önmegvalósításig, ami abban nyilvánul meg, hogy „Isten” Godwin helyére lép.

A női nem fejlődéstörténete

Azonban nem csak a főhősnőnek a személyiségfejlődése nyilvánul meg a történetben, de magának a női nemnek a társadalmi szerepeire is találhatóak utalások.

Willem Dafoe személyében Isten (Godwin) megteremti Bellát, mint a nőiesség megszemélyesítőjét egy felnőtt asszony testéből és annak meg nem született gyermeke elméjéből. Akár a metaforájaként is értelmezhető annak az elméletnek, hogy a nők személyiségének az alakulásában meghatározó szerepe volt az utódgondozásnak. Ennek a horrorisztikus elemnek azonban van egy másik aspektusa is, a feminista szemléletben a nők korai társadalmi szerepeire utal, azokra az időkre, amikor a nőre, úgy kellett vigyázni, ahogy a történet elején „apja” és segédje közös erővel felügyeltek Bellára. Egyszerre voltak rászorulva a férfiak gondoskodására és voltak kiszolgáltatva a Duncanhez hasonló manipulatív szexuális ragadozóknak és az Alfredhez hasonló agresszoroknak. Akaratuk ellenére házasságokba kényszerítették őket, mint politikai eszközöket.

Az események váltakozásával láthatjuk, ahogy Bellát egyszerre tekintik birtoktárgyként, szexuális segédeszközként, meghódítandó vadként valamint státuszszimbólumként a körülötte álló férfitípusok.

Azonban Bella önállósodása Godwin (Isten) halálával valósul meg. Ami apró utalás arra, hogy a vallások térvesztésével a feminista mozgalmak felerősödtek.

Bella, mint a korszellem szimbóluma

A főszereplő azonban nem véletlenül kapta a Bella nevet ugyanis benne testesül meg a Belle Époque (a csodálatos kor) és a viktoriánus éra 19. századi szembenállása. A két kor értékrendje ugyanis ellentéte volt egymásénak. Míg a viktoriánus kor morálisan szigorú, vallásos, konzervatív, a tradicionális társadalmi szerepekre korlátozta a nőket, addig a Belle Epoque a lazaságról, művészetről és a kevésbé szigorú erkölcsi tanításairól volt híres. Erre az ellentétre utal Bellának az egykori neve: Victoria.

Ám jogosan merül fel a kérdés „Mi értelme van a 21. században bemutatni egy 150 éves ellentétet, amely mára elveszítette az aktualitását?” Épp ezért vélem úgy, hogy valójában aktuális ellentéteket láthatunk időben eltolva egy távoleső kor konfliktusában. Bella valójában korunk liberális eszméit testesíti meg.

Kinek múltbeli életéről a II. világháború fasiszta rezsimjeire asszociálhatunk, amik veszélyt jelentettek az emberiség jövőjére melyet maga a gyermek szimbolizál. A II. világháború egyfajta halált és újjászületést jelentett az emberiség számára, amivel egyre nagyobb figyelem helyeződött az individualizmusra, a szabadság eszméire, ami újabbnál újabb feminista hullámokat eredményezett. A volt férjnek Alfrednek az ismételt felbukkanása akár értelmezhető a jobboldal újbóli előretörésének a metaforájaként , ami a liberális eszméket veszélyezteti.

Metamodern aspektusok:

Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy a film nem rendelkezik némi önreflexióval. Ahogy a leírtakból is kiderül a karakterek nevei beszélőek, de nem csak a nevek beszélnek, hanem a színészeknek a karrierfázisai is egybecsengenek az általuk megformált figurák személyiségével, ami aligha véletlen. Willem Dafoe a karrierje végét járó színészlegendaként formálja meg Godwin-t. Emma Stone pályafutásának egy transzformatív szakaszában, a tinivígjátékokat maga mögött hagyva komolyabb drámai szerepeket vállalva csillogtatja meg képességei legjavát. A szenvedélyes Duncan Wedderburn személyében Mark Ruffalo egy igazi pojácát alakít, akinek színészi pályafutását szintén sikeres, de felszínes alakítások jellemezték. Míg Ramy Youssef McCandles szerepében nem csak a vásznon alakít gyertyatartót, de hasonlóképp jelentéktelen a másik három sztárhoz képest.

A Poor Things kétségkívül egy feminista alkotás, amely magán viseli a Hollywood-i feminista filmek szokásos karakterjegyeit ilyen például a női főszereplő öntudatra ébredése és szembeszegülése a patriarchátussal. A férfiak szinte komikusan negatív fényben vannak feltüntetve, mint a női szexualitást és testet kontrollálni vágyó önző fenevadak, akik beakarják zárni a szabadságra vágyó főhősnőt. A történet végén pedig láthatjuk, ahogy Bella végül a kurtizán kolleganőjében talál megfelelő lelki és testi partnerre, ami megint csak azt az identitás politikai üzenetet hordozza, hogy egy nőt csak egy nő érthet meg igazán…

Ez a hasonló a hasonlóval alkot egy párt Lanthimos filmjeiben többször feltűnő motívum: például a Homárban a társkeresés szintén a hasonlóságokon alapul, vagy a szent szarvas meggyilkolása is azt az üzenetet hordozza, hogy egy ember csak akkor értheti meg igazán a másik fájdalmát, ha saját maga is hasonló szenvedésen megy keresztül.

Bármennyire is tiltakozik a film az ellen, hogy a nőket pusztán szexuális eszközként kezelje a társadalom, végeredményben saját maga is annak használja Emma Stone-t, hogy feminista üzenetét közvetítse. Ami némileg olyan mintha valakit úgy akarnának vegetarianizmusra szoktatni, hogy húsba csavart zöldséggel táplálják.

Érdekes megfigyelni azt is, hogy Bella minden individualista törekvése ellenére is pusztán apja pályáját követi. Egy visszatérő pesszimista üzenet a görög rendező történeteiben, hogy a gyerekek legyenek azok bármennyire is ártatlanok, találékonyak vagy lázadó természetűek szüleik döntései kihatással van a sorsukra. A Kutyafogban a túlgondoskodó, kontrolláló szülők egészen állati sorba taszítják gyermekeiket, A szent szarvas meggyilkolása szintén egy példázata annak, ahogy a szülő hibáiért végül a gyereknek kell meglakolnia. De még a Kedvenc mindenre elszánt leleményes Abigailje sem képes kimászni abból az alárendelt helyzetből, ahová apja csapodársága juttatta.

Ahogy végig Damoklész kardjaként lebeg a levegőben, hogy az individualizációhoz való idealisztikus hozzáállás a tradicionális női szerepek totális elutasítása, valahogy mégis csak épp annyira gyermeteg, mint maga Bella.

Míg a főhősnő kénye-kedve szerint él késztetéseinek. Felmerül a kérdés, hogy tényleg az az igazi szabadság, mikor az egyén kedve szerint cselekedhet? Vagy ebben az esetben pusztán a saját libidójának és szeszélyeinek a rabja, amin ha nem tud uralkodni a végén nem igazi önmegvalósítás lesz a végeredmény, hanem épp ellenkezőleg csak az addig ismert minták ismétlődnek. Ahogy Bella is pusztán Godwin-t követi és épp oly kegyetlen kísérleteket hajt végre, melyeket egykor saját maga is megvetendőnek talált. Ami tudatos vagy tudattalan beismerése annak, hogy a progresszív törekvések ellenére bizonyos dolgokat nem lehet kiirtani az emberből.

Összegzés:

A Poor Thingsnek minden öniróniája ellenére is sikerült egy jóval erősebb kiállást tanúsítania a feminizmus és a progresszív ideák mellett, mint a nyári blockbuster Barbienak. Mindezt egy sokkal egyedibb és kreatívabb formában hajtotta végre, így megérdemelten kapott pozitívabb kritikákat. Ugyanakkor az elismerés az én esetemben sokkal inkább a kivitelezésnek szól, mint magának az üzenetnek, amely olykor annyira demagóg, hogy a film végén fel kell tennünk magunkban a kérdést „Kik is azok a szegény párák? Godwin teremtményei? A patriarchátus által alárendelt nők vagy maguk a férfiak?